Karácsony estéjére ajánjuk ezt a rövid golfnovellát, John Updike, a Nyúlcipő szerzőjének tollából, Makszin Áron fordításában: 

Bostontól egy órányira, északra a golfüzletek október elején megkezdik szezonvégi kiárusításaikat, és a hónap vége felé már a golfedzők is szedik sátorfájukat dél-Florida irányába.

A pályák azonban nyitva tartanak még legalább egy hónapig. Eleinte a zászlókat is kint hagyják, új lyukakat vágnak, majd lassan eltűnnek a zászlók és végül a greenről a lyukak is. Végül feltűnnek a pályák végében a fairwayekre nyírt téli greenek, ahol a gurítás olyasmi élményt nyújt, mint macskakövön a tekézés.

Egy maroknyi elszánt játékos azonban nem tágít. A hosszúra nyúló ősz alatt egészen Hálaadásig, de sokszor akár december végéig folytatják a játékot. Tart ez mindaddig, amíg az első hóesés ellentmondást nem tűrően elhozzá számukra a golfszezon végét.

Akárcsak a naplemente aranyszínű utolsó órája, vagy életünk ősz-szakállú végének idilli boldogsága, úgy lehet a decemberi golf - tartson bármeddig is - az év legédesebb időszaka. Az április-május kellemetlen szelei, a sáros talajba fúródott labdák, a júniusra magasra nőtt rough, a nyári nyüzsgő tömegek, és az ősz mindent betakaró lehullott levelei már mind messze-messze mögöttünk vannak. A fagyott gyepen ilyenkor érezzük meg a golf csupasz valóságát, s ártatlan lényegét.

A december mindig tartogat néhány enyhe napot. Jeges fényben verődik vissza a napfény a lecsupaszodott szürke gallyak felszínéről, s a kéken csíkozódó égen bágyadt vadkacsa raj gomolyog dél felé. Szinte harapni lehet a friss ropogós levegőt.

Az eleinte négy, majd három, végül két főre zsugorodó csoportot a bedeszkázott klubházhoz érve örömteli érzés járja át: úgy érzik az övék az egész golfpálya. A csupasz mezítelen gallyakon keresztül a starthelyről most tisztán láthatók a cikkcakkban elnyúló pályák, lyukak. De beszedték már az indító bójákat, nincs starter, nincs score kártya, sem pöfögő golfkocsi - csak gyapjúsapkákban és meleg pulóverekben gyalogló férfiak és nők. A hendikepeket számító gép is kihúzva, így a puszta ösztönző erő most csupán az egymás elleni játék - egyszerű best ball, vagy skin 50 centes alapon, melyet a csoport könyvelője, vagy nyugdíjas bankár tagja vezet fejben. Mintha decemberben egy új játékot fedeznénk fel, visszacsöppenve a 15. századi Skócia vad valóságába.

A labda - még ha tisztán találjuk is el - furcsa túlvilági hangot ad, és 20 yarddal hamarabb ér földet, mint tenné ezt nyáron. Ilyenkor még inkább azokat a golftáskánk mélyébe száműzött kopott labdákat használjuk, amiket a szezon közben már nem is használtunk. Az ütőkön is - mivel a caddie-k már mind Floridába utaztak, vagy vissza az egyetemekre - még ott tapad a szeptemberi fű. A rovátkák sárosak, a backspin is erőtlen. A rossz játékot magyarázó kifogások tárháza gazdaggá lesz, így a nehéz téli levegőben magasra kapaszkodó majd az alacsony téli Nap sugaraiban lehulló jól megütött labdáink különös jelentőséggel bírnak. Most nagylelkűek a szabályok is: télen helyezhetjük a labdáinkat a fairway-en. De mivel a fű már barna és élettelen ki mondja meg, hogy hol is végződik a fairway? Bizonyos esetekben akár a bunkerekig is húzódhatnak, ahol azonban a felgyülemlő pocsolyák, a hiányzó gereblyék, és a rágcsáló mosómedvék olyan fekvést adnak, hogy a józan golfozó már nyugodt szívvel igazít lábbal is.

Kedves engedékenység légköre lengi körbe a decemberi golfot, mintha jutalmaznának azért, hogy egyáltalán kint vagyunk. A pálya, amelyen egy hónap múlva már csak a sífutók és hómobilok kusza nyomait látjuk, most a jegesedő vízakadályaival, a frissen összefújt hótorlaszaival - még hálás a látogatásért, a stoplik kopogásáért és a kiütött divotokért.

Nem vagyunk egészen egyedült. Egy távoli kutyasétáltató bandukol a hetes pályán. A 11-es par 3-ason pedig a lyukas kerítésen besurrant két suhanc játszik levágott 5-ös vasakkal. A 15-ös lyuknál három kertész az elfuserált kezdő ütések labdáinak garmadát elnyelő, de mára már megvágott szömörce és tölgyfa gallyait dobálja egy kocsi platójára. A nyáron áthatolhatatlan dzsungelt képező mérges szömörce bokrokból télire csak kopasz vékony ágak maradnak, amelyen most már tisztán átlátni. Enyhén zavaró a 16-osnál a pályán átsüvítő láncfűrész hangja, de ez is lassan elhalkul, és szinte barátságossá tompul a 17-es greenre érve.

Úgy veszem észre, hogy ilyenkor decemberben - talán a sok ruha, a kemény talaj vagy az átfagyott kemény labdától való félelem lebénítja a swingemet. Nemcsak a nappalok rövidek, hanem a backswing is. Azon kapom magam, hogy szinte tolom az ütést, így mindent rendre balra húzok és egyre rövidebbek is lesznek a labdák, ami kiábrándít engem és a partneremet is. Nehéz képzeletben felidézni most - mert oly messze már a nyár lágy melege - hogy a labdát lazán ütjük és ez a sport a nagy, könnyed és a szabad mozdulatoké. Lendítsd a karokat a lyuk felé" - mondom magamban - vagy "Fordulj már vállból te mulya.." mire talán az ütések ismét kellemesen csilingelnek, és egy picivel magasabbra kapaszkodnak mielőtt megkezdik ereszkedésüket lefelé.

De mire a játék végére érünk, a félhomály is átszivárog a fák közül és lassan belepi a pályát. A könnyed viccelődés is elhalkul és már mindenki a 19. szakaszra - a meleg bárra - összpontosít. A jeges hideg belopta magát a golfcipőkbe, a jobb kéz ujjai elgémberedtek, az arcunk sajog. Ideje összecsomagolni. A rádióból holnapra hóesés híre hallatszik. "Lendítsd a karokat a lyuk felé". Az utolsó ütés könnyedre sikerül: a szürke labda egyenesen előre surranva tűnik el a szürkeségben, pontosan arra amerre a 18-as zászló lehet. Nyolc hónapnyi hiábavaló keresgélés után végre megvan a swing!

Most már csak annyi a feladat, hogy ezt az emléket ne hagyjuk elolvadni a téli hónapok alatt.

Fordította Makszin Áron