„A nő az a lény, amely végletes erejében és gyengeségében: képes elájulni, ha egy egeret vagy pókot meglát, és az élet legnagyobb rémületeivel sokszor rettenthetetlenül száll szembe.” (Denis Diderot)

Minden évben eljön az a nap, melyet világszerte a nők ünneplésének szentelnek. Idén is elérkezett, mára azonban a legtöbben egy vállrántással és egy szemforgatással elintézzük az egészet. Férfiként beugrunk hazafelé félúton egy közértbe venni egy csokor virágot, nőként úgy teszünk, mintha nem érdekelne minket ez a fogyasztó társadalom fűtötte marhaság. Pedig nagyon is érdekel. Nem számít az év mely napjára esik, hogy piros betűvel írjuk a naptárba vagy benne sincsen, de úgy érezzük kevés szó esik arról, mit teszünk, milyen áldozatokat hozunk, milyen szerepeket játszunk, ha nőnek születünk.

Kislányként hajat fonunk, babázunk, rúzst csenünk az anyu sminktáskájából, és matricás albumokat mutogatunk egymásnak. Később a pad alatt levelezve meséljük el a legjobb barátnőnknek, hogy milyen volt a tegnapi randi, az iskola udvarán beszélgetünk az első csókról, és az esküvői ruhánkról álmodunk. Habos-babos szalagavatós ruhák közt bújócskázunk, megörököljük a nagymamánk féltve őrzött tortareceptjeit, és meg-megállunk megcsodálni az icipici babacipőket elképzelve, hogy egyszer mi is ilyenekben járatjuk majd a csöppségeket.

Telnek az évek és észrevesszük első ráncainkat a szemünk alatt. Megpróbálunk megküzdeni az idővel, keressük a fiatalság forrását. Menyasszonyi csokrot kapunk el a barátnőnk esküvőjén, dobogó szívvel mondunk igent a kedvesünknek, és büszkén viseljük a legapróbb követ is gyűrűsujjunkon. Éjszakánként ébredünk a babával, nappal a bevásárlóközpontok polcain keresgéljük a legjobb bébiételeket. Később hajnalban kelünk, uzsonnát csomagolunk, elkísérjük a gyerekeket az iskolába, rohanunk a munkahelyre, délután vacsorát készítünk, porszívózunk, ruhákat mosunk. Éjjelente férjünkkel álmodjuk tovább a jövőt, hogy aztán pár óra után újult erővel kezdhessük elölről. Palacsintát sütünk az unokáknak, félrekenjük a rúzst az ajkunkon, de még mindig nem vesszük le a magassarkúnkat, csak ha senki sem látja.

Ha pedig úgy hozza az élet, néha leülünk az ágy szélére, előkeressük a komód alsó fiókjából a régi, megsárgult fényképeket. Megállunk, és nem értjük, hova tűnt az a lány, aki a képekről mosolyog ránk, a szemében álmokkal, vágyakkal, kíváncsisággal. Egyszerre vagyunk félénk kislány, lázadó kamasz, szerető anya és szenvedélyes nő. Mi viseljük a legtöbb álarcot és őrlődünk talán a legtöbbet azon, hogy melyiket szeretnénk legfőképp az arcunk elé tartani. Végtelen darabból álló kirakósjáték vagyunk. Mikrovilágok az univerzum egy-egy pontján…

Az évnek ezen a napján azonban valami kizökken a szokásos kerékvágásból. Egy szál virág, egy kedves üzenet, egy doboz bonbon attól, akit szeretünk, s máris virágot bontunk, akár a fák. Merjünk ünnepelni az ünnepnapokon, ne söpörjük szőnyeg alá őket!

Szeretnénk Boldog Nőnapot kívánni minden Nőnek, legyenek büszkék magukra, édesanyjukra, kislányaikra!