28. nap: utolsó előtti kirándulás



A hely, ahol minden Camino zarándokút összefut

A Pena-ban az este, hangosan, vidáman telt, 20-n jöttünk össze a vacsoránál, sokan, sokféle útvonalon keresztül értünk ide, tartunk a “Világ vége felé”. Van, aki a Camino Primitivo-n, a Camino Norte-n, Camino Ingles-en, vagy mint én a Camino Francés-en át jutott el Santiago-ig, és kelt útra Finesterre felé.

Mindegyik útvonalnak megvan a saját maga “egyénisége”, stílusa, hossza, valamelyik rövidebb, pár nap alatt teljesíthető, és van amelyiknek a fizikai kihívása a nehezebb. Egy közös, bármelyiket is teljesíti a zarándok, ugyanaz a a hála és boldogság keríti hatalma alá.

Ezt támasztotta alá a tegnap esti közös étkezés is, izgalmasabbnál, izgalmasabb történetek, útleírások sora gazdagította a vacsorát. Santiago-t mindannyian elhagytuk, és a katartikus élmény egyikünket sem kerülte el. Izgatottan faggattuk a másikat az ő útjáról, kerestük a hasonlóságokat és a különbségeket a különböző kiindulási pontok, ösvények között. Innen közös az utunk, egy felé folytatjuk a hátralévő 60 km-et, és szinte ugyanakkor, ugyanazon a helyen fejezzük be a zarándoklatot.

Kicsit hasonló érzés kerített hatalmába, mint az első nap, amikor elindultunk St. Jean-ból, az élet melléd sorsolt útitársakat, akikkel egy napon vágtál neki a kalandnak, és most ismét magad mellé kaptál zarándokokat, akikkel egy napon fejezed be. Mint egy keret, mely körbefogja a képet, amit idáig festettél, létrehoztál, építettél.

Reggelem, Cervantes, Don Quijote története felelevenítésével telt. Elképzeltem, na ezekkel a “szörnyekkel”, óriásokkal mit kezdene most az öreg lovag és segédje Sancho Panza? Hatalmas és egyben gyönyörű monstrumok, melyek végig kisérték a hegy utakat, ma mégis közelebbről megcsodálhattam őket.



Egyik “szélmalom” alatt, a másik közvetlen közelében haladtam. A reggeli pára, mely már a tenger közelségét jelzi, félig-meddig engedte csak megpillantani az óriás lapátokat, nagy részük a ködbe veszett.

Közben beértem egy olasz lányt, akit a tegnapi vacsoránál ismertem meg, együtt ereszkedtünk le a völgybe, kérdezgettem az ő útjáról, a Camino Primitivo-ról. Ez, egy rövidebb zarándokút, Oviedo-ból, az asturiai régió fővárosából indul a Kantábriai hegységen át és "csak" 322 kilométer hosszú. Ez a legősibb útvonal, már a 9. századtól jártak rajta zarándokok. 15. napját töltötte az úton, áradozott szépségéről, és egyben nehézségéről, szinte nincs egyenes része, állandóan hegyeket, völgyeket kell átszelni.

Egy rövid tízórai szünet után elbúcsúztunk, este valószínű ismét összefutunk, erre már nincs sok szállás amiből válogatni lehetne.

A táj és az időjárás, a tegnapihoz hasonlóan, remek, pazar és díszpompás arcát mutatta. Minden egyes lépést élveztem, pedig majd egymillió van már mögöttem.





Felnézve az égre a repülők még egy nagy A betűt is festettek az égboltra. “Csak nekem” jelezve, közel a zarándoklat vége, nemsokára elérem a célom. Vidáman folytattam az utam, szorgosan dolgozó gazdák és legelő állataik között, néha az idillikus természet hangját egy-egy siető traktor, tej-szállító teherautó zakatolása szakította meg, zajlott az itteni, mindennapi, békés, vidéki élet.

A következő hegyoldal megmászása után, eltűntek a gazdaságok, kérődző állatok, ismét az erdő és a hegyi patakok szolgáltattak festői panorámát, szemnek csodálni való látványt. Egy nagyobb tengerszem/tó mellett haladt hosszasan az ösvény, nem közel, de pont megfigyelhető távolságban. Sirályok hangjára lettem figyelmes, ahogy köröztek felettem, közeledem, még 40 km a célba érkezésig, de sikítozásuk, újra előhozott belőlem egy kis melankóliával áztatott izgatottságot.

Pont, mint Santiago-ba érkezés előtti napon. Holnap beérek, az utolsó sétám, a végső 30 km és másnap már nem kell útra kelnem. Nem mintha eddig is kötelező lett volna, imádtam reggelente útra kelni, minden nap új kalandot, csodát átélni. Egyik nap sem volt ugyanolyan, mindegyiknek megvolt a varázsa, tanulsága. Mi lesz utána?

Ezeken a gondolatokon méláztam, míg beértem Olveiroa településére, az utolsó nagyobb helyszín, mai végállomásom, Hospital faluja előtt. Mármint, nem kórházba megyek szerencsére, csak a neve a mai szállásom helyszínének.

Tartottam egy nagyobb szünetet, alig álltam meg az megtett 24-25 km alatt. Bőséges, késői ebédet fogyasztottam 3 német férfi társaságában. Ők ott álltak meg aznapra. Beszélgettünk a Camino-ról szóló filmről, a The Way-ről. Martin Seen főszereplésével. Én is megnéztem, nem sokkal mielőtt elindultam. Nagyon jó, és szép film, feltétlenül ajánlom mindenkinek. Pont arról diskuráltunk, hogy most, a Camino vége felé, már sokkal okosabban, kimondhatjuk, nem sok köze van a zarándoklathoz. A film inkább a kellemes és szép oldalát mutatja be az utat, mint egy romantikus séta Spanyolországon keresztül. Kihagyva belőle, amitől igazi kihívás, teljesítmény és életre szóló élmény lesz. A küzdelmet, a kitartást, a fáradságot, a fájdalmakon felülemelkedést, ami a nap végére összekovácsolja az ismeretleneket.

Remek, vidám, kacajoktól hangos beszélgetés után, megindultam letolni még a hátralévő 5 km-emet. Ismét egyedül, a melegben, kellemes szellőben kaptattam fel az utolsó magasabb domboldalra, holnap főleg lefelé vezet már az út.

Ismét feltűntek a “szélmalmok” és a fejemben Don Quijote képe és egy idézet, melyet még utam elején találtam:

“Az egyik ember nem több a másiknál, ha a másiknál többet nem cselekszik!”

Sokat gondoltam erre a két sorra, zarándoklatom során, milyen egyszerű és egyben gazdag megfogalmazása az életnek.

Nem sokkal 4 óra után megérkeztem, utolsó esti szállásomra, mielőtt elérem a tengert és a “világ végét” a legnyugatibb csücsköt, a legközelebbi pontot a naplementéhez.

Buen, Buen, Buen Camino!

(Jóga van tudni)

Versenynaptár

H K Sze Cs P Szo V
2
3
11
16
23
24
26
30



banner ugynoksegi v2 260px


zsirafmagazin hg re

 

joga ipaper header

Keresés