„Megtisztelő, hogy immár harmadszorra választottak az év játékosának... - kezdte beszédét Kovács Titusz december 8-án, a Sportok Házában megrendezett gálán, miután átvette az év szenior golfozójának járó díjat.

"Megtisztelő, hogy immár harmadszorra választottak az év játékosának, hiszen olyan embereket díjaztak előttem, mint Örley Tamás, akit sajnos személyesen nem ismertem, de mindenképpen a jelen és a jövő nemzedék példaképe. Lakatos Vilmos, mindenki Vili bácsija, a jelenkor golf-guruja. És persze Szabó Ferenc, aki számomra a rövidjáték örök királya, és akihez mély barátság köt. Talán azt is mondhatnám nem túlozva, hogy újraszülettünk, mikor egy totálkáros karambolt túléltünk. Illetve sok más név, melyeket egyébként a Hungarian Golf évkönyvében megtalálhattok, bár tudom, ez nem a reklám helye.

Na igen, persze, mint tudjátok, ebben az évben szenior bajnok is lettem, de akik nem tudják azok se vesztettek semmit. Álszerény lennék, ha azt mondanám, hogy nem vágytam erre a címre. Is. Igenis vágytam rá. Szeretek első lenni… Ki ne szeretne? Aki ezt állítja, az vagy nem vallja be, vagy álszerény. (Utálom az álszerényeket). Az vessen magára.

Talán én vagyok az egyetlen olyan magyar játékos, aki majdnem minden magyar edzővel dolgozott, kisebb nagyobb sikerrel… Mármint az edzőkre nézve. Ez is mutatja, hogy hiszek a változatosságban. A fejlődés, változás. Többszörös range király vagyok, de ettől a királyságomtól idén megfosztottak, hiszen egyre több trónkövetelő van, így idén csupán a range császára lehetek. Bocsánat.

Ahogy ilyenkor szokás, fel kéne sorolnom, hogy kiknek köszönöm meg a díjat… Természetesen a családomnak, a feleségemnek, a két gyerekemnek. Azonban mivel egyszer már voltam ebben a helyzetben, hiszen az előző pályámon - ugyan az utolsó előtti kanyarban kiestünk -, de el kell, hogy dicsekedjem, (bár ahogy a fentebb elmondottak alapján láthatjátok, nem vagyok egy dicsekvő típus), Oscar esélyes voltam (amennyiben a nominálás annak számít), így akkor már megírtam, hogy kinek köszönném meg azt a jót, illetve rosszat, amivel kiérdemeltem a lehetőséget.

A lista nem volt rövid, és azt hoztam el most is… Kicsit kibővítve, kicsit meghúzva. Voltak, akik benn maradtak, és voltak, akik kiestek. Mivel a mostani világ az újrahasznosítás jegyében éli mindennapjait, ezt a listát hasznosítom újra. Felolvasom. Nem olvasom fel, mert nagyon hosszú időbe telne, és nincs is ennyi időnk. Hiszen, ha végignézek a termen, amint látom úgyis csak azok jöttek el, akik díjat kaptak. Akik nem kaptak díjat, azok elakadtak a dugóban, vagy nem engedték el őket a munkahelyükről. És különben is a lista a dédanyámnál kezdődne, és a jövőbeli dédunokámnál fejeződne be. Ami biztos: ezt a bajnoki címet már nem vehetitek el. Jövőre sem. És utána sem.

Ja igen, nagyon elkalandoztam. Térjünk vissza a mai témánkhoz. Tessék mondani, van még időm?

Köszönöm.

Miről is beszéltünk? Ja, igen… Szerettem volna az év játékosa lenni ismét, az is lettem. Harmadszorra. Természetesen jövőre is ezt tervezem… Csak szólok, mielőtt bárki is azt tervezné, hogy jövőre ő lesz az év játékosa.

Szeretem ezt a sportot, kikapcsol, magával ragad, állandó kihívás elé állít. Rengeteg új emberrel, új egyéniséggel, új álmokkal és vágyakkal találkoztam, és megtanultam, hogy a számok nem hazudnak, és a score kártya nem képeskönyv. Mondta az az ember, aki sajnos már nincs köztünk, és legjobban megérdemelné ezt a díjat: Vajnóczky Gábor.

Hiszek a tehetségben, a tehetségemben… Ki más hinne, ha nem én a saját tehetségemben? Mindig is hittem benne. Azonban a tehetség nem elég, szorgalommal és kitartással kell, hogy párosuljon. A tehetség kibontakoztatásához, ahhoz, hogy az ember csúcsokat másszon meg, rengeteg kitartás, erő, akarat, hit és támogatás kell.  Zárójelben jegyzem meg, hogy aki azt hiszi, hogy én a csúcson vagyok, az téved, noha ez is egy csúcs, egy állomás. Nem az a fontos, hogy jelenleg hol vagyunk, hanem, hogy hova tartunk. Köszönöm. Jövőre ugyanitt."