Annika Sörentsam ugyan már nem aktív golfozó, de tanácsaival és élményeivel sűrűn találkozhatunk a különféle médiumok hasábjain. A 10-szeres major bajnok svéd csak nehezen értette meg, hogy lassan vissza kellene majd vonulni az élsporttól.

Hallgass az ösztöneidre!

Senki sem ismer téged jobban, mint te magad. Szóval, amikor elkezdesz kételkedni abban, amit csinálsz, akkor itt az ideje, hogy újraértékeld a helyzetet. Én a pályán mindig a legjobbamat igyekeztem nyújtani, szóval, amikor tudtam, hogy már nincs meg bennem az a vágy, hogy elég munkát fektessek abba, hogy világelső legyek, akkor értettem meg, hogy más kihívásokat kell találnom az életben.

A 2007-es Nabisco tornán – az utolsó tornám, mielőtt a nyaki sérülésemet diagnosztizálták volna – gondjaim voltak a távolságokkal a vasütéseimet illetően, ami azért volt furcsa, mivel ezek az ütések mindig az erősségeim közé tartoztak. Egy 6-os vassal 172 yardot ütöttem, legközelebb pedig 145-öt. Tudtam, hogy valami nem stimmel. A sérülés miatt kihagyott idő esélyt adott arra, hogy újraértékeljem az életemet. Ha eljutsz arra a pontra, amikor már mindent elértél, amit akartál az adott területen, akkor ideje új kihívásokat keresni.

Siker az életben

A partnereim és az én számomra is nagyon fontos a siker az életben. Még nagyon sok mindent szeretnék elérni a golfon túl. Az alapítványomon keresztül szeretnék adni, és sikeres üzletasszony akarok lenni. Emellett pedig, ahhoz, hogy valaki egy remek golfozó legyen, rendkívül elkötelezettnek kell lenni. Mindig is versenyző típus voltam, és komolyan bele tudtam lovalni magam az aktuális dolgaimba. A szenvedély volt az, ami egyre csak hajtott előre. Ez a szenvedély azonban az elmúlt években egyre inkább áttolódott a golfról az üzleti ügyeimbe. Most az a célom, hogy megosszam ezt a szenvedélyt, hogy segítsek másokat inspirálni. Ahová a szenvedély hív, arra kell továbbmenni.

Hallgass a testedre!

A nyaksérülésem egy utolsó jelzés volt számomra. Rádöbbentett arra, hogy az elmúlt 20 évben teljesen kikészítettem a testemet. Nem hiszem, hogy a legtöbb rajongó képes megérteni, hogy pontosan miről beszélek. A mindennapi gyakorlóórák mellett ugyanis nem kevés időt töltöttem el az edzőteremben is. 2001 elején kezdtem el egy programot az edzőmmel, Kai Fusserrel, amely edzésterv elég kemény volt. Nagyon elszánt voltam, és egyetlen percet sem „pihentem”. A program egyébként tartalmazott egy olyan gyakorlatot is, amelynek során felüléseket kellett végeznem több kiló súllyal a bokámon, illetve fekvőtámaszokat, kilókkal a hátamon. Ettől az évtől kezdve, egészen 2007-ig, a sérülésemig egyetlen edzést sem hagytam ki. Kai azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen olyan sportoló, akivel valaha dolga volt, akiről ezt elmondhatja. De azért túlzásba is lehet vinni természetesen. Amikor az orvos diagnosztizálta a sérülésemet, nekem az volt az első kérdésem, hogy, oké, mit kell tennem, hogy holnap tudjak játszani. Először az agyam nem is akarta felfogni, hogy mi a helyzet. Aki készen áll a visszavonulásra, tényleg, annak a teste tudja, hogy változás következik, és jelzi is az agy számára.