Hétfőn robbant a bomba, mely szerint Lance Armstrong egy amerikai tévéshowban nyíltan vallott az évekig tartó doppingolásáról. A címeitől megfosztott, doppingolással vádolt kerékpáros szivárogtatási akciója minden idők talán legnagyobb világméretű átverése.
Sokak szerint, ennyi címet kerékpárosként egyszerűen képtelenség doppingolás nélkül megszerezni. Köztudott tény a nyilvánosság előtt az is, hogy a kerékpározás tipikusan egy olyan sport, ahol szinte mindenki tiltott szereket szed. A feltételezés szintjén maradva tehát adott több ezer doppingolós biciklis, akik elképesztő fizikai terhelésnek vannak kitéve, és végeredményben már csak az a kérdés maradt, hogy a színes trikókat kik között osztják majd el? Akinek még a tavalyi szerből jutott, vagy akiknek már keleten kotyvasztják a napi adagját.
Egy olyan sportban, ahol az emberi szervezet terhelési szintje ennyire magas, szakértől egy csoportja szerint hagyományos – értsd doppingszerek nélküli – edzésekkel és felkészüléssel nem lehet sikert elérni. Ha hiszünk nekik, akkor adódik a kérdés: attól, hogy mindenki csinálja, máris legálissá válik a folyamat? Melyik volt előbb: a kerékpár vagy a dopping? Ha ifjú kerékpárosként a tudomásomra jut, hogy a nagy nevek mind szednek valamilyen szert, akkor én is feljogosítva érezhetem magam, hogy ezek felé kacsintgassak? Aligha. Mindazonáltal, egy sportember eredményt akar, kupákat a magasba emelni, ráadásul minél gyorsabban. Lance Armstrong legnagyobb vétke talán nem is az, hogy tiltott szereket szedett – természetesen mindennek ez a kiindulópontja -, hanem az a viselkedés, ahogyan kezelte az ellene irányuló vádakat, és ahogyan védekezett, olyan meggyőzően, olyan elhivatottan, miközben tudta az igazságot. Átvert mindenkit, tudatosan, öncélúan, csakis a saját érdekeit szem előtt tartva.
Csaló? Igen, nevezhetjük csalónak, ám erre szokott jönni a válasz, hogy „de hát, mindenki ezt csinálja.” És? Ha Armstrong doppingol, akkor nekem is kötelező? Adjak én is egy jól irányzott pofont a sportnak és fair play-nek? Vagy éppen az lenne a fair play, ha a doppingolással szintre hoznám magam, hogy egyenlő eséllyel indulhassak a többi doppingoló között? Égető kérdések, amelyekre választ kell kapni, és választ kell adni. Hétfőn, egy természetesen anonim személy kiszivárogtatta, hogy a hétszeres ex-Tour győztes Armstrong Oprah Winfrey-nek vallotta be, hogy bűnös. Jól előkészített médiakampány, az már biztos.
A műsorvezető hölgy nézettségi adatai mostanság kicsit lejjebb csúsztak, ezért neki szüksége volt egy bombasztorira. Armstrong valamilyen szinten vezekelni akart, hiszen vannak még tervei az életben: triatlonosként szeretne visszatérni a élsport világába. Ehhez azonban tiszta vizet kellett önteni a pohárba, amihez Oprah éppen kapóra jött. A zsák megtalálta a foltját. Azóta mindennap kisebb morzsákat csöpögtetnek a sajtó munkatársai és a közönség felé, hogy még felcsigázottabb legyen itt mindenki. Szépen ki van ez találva. A műsorvezető ráadásul azt nyilatkozta, hogy interjúalanya valóban megnyílt, őszintén beszélt mindenről, és minden fontosat elmondott, amire ő készen állt.
A CNN által megkérdezett szakértő szerint nagyon nem mindegy, hogy Armstrong milyen szavakat használ majd az interjú során, mivel adott esetben eljárás is indulhat ellene, ha nem vigyáz. Biztos vagyok benne, hogy azért ennyire nem engedi el a gyeplőt és csak éppen annyit fog elárulni, amennyi szükséges ahhoz, hogy a megbocsájtást elnyerje egy bizonyos embertömegnél, és ne tekintsenek rá főbűnösként, és inkább csak egy kisebb vétkesként, aki hibázott az életében, de megbánta. Vajon, tényleg megbánta? Ezt csak ő tudja. Mindazonáltal, amennyi kárt okozott a sportnak, a rá felnéző fiatalok lelkének, azt nem lehet egykönnyen helyrehozni egy puccos interjúval. Jár második esély annak, aki éveken át hülyített mindenkit, miközben képletesen kiröhögte az egész világot? Ezt mindenki maga döntse el.
