Magyar kardcsapat nélküli olimpia, ez mostanáig olyan volt, mintha Brazília nélkül rendeznének focivébét. A világ majd száz évig tőlünk tanulta a kardvívást, mostanra viszont elment mellettünk. A hétvégi utolsó kvalifikációs versenyen eldőlt, csapatban nem leszünk ott Londonban, egyetlen kardvívónk indulhat csupán egyéniben. Ami azért is csapás, mert a rotációs rendszer miatt négy év múlva nem is lesz csapatverseny a férfiaknál, így legközelebb 2020-ban lehet ott kardcsapatunk a nyári játékokon.

Utólag sovány vigasz, hogy ha legyőztük volna a franciákat Moszkvában, akkor se jutottunk volna ki Londonba, mert nem a ki-ki meccsnek hitt magyar-francia pástharc döntött. A kínaiak ugyanis általános elképedésre mindenkit letaroltak, így az ellenünk győztes gallok is lemaradtak az olimpiáról.

Szinte szimbolikus, hogy azon a versenyen, ahol mi elbukunk, egy olyan ország jut ki olimpiára, amely sokáig egyáltalán nem képviseltette magát komoly szinten kardvívásban. Most viszont már komoly tényező - és egy magyar edző, Szepesi László vezetésével jutott ki. A világ elment mellettünk: hogy törvényszerű-e mindez vagy sem, arról sokan fognak még vitatkozni.

Kovács Tamás szövetségi kapitány egy napja csak magyarázkodik, mert sajnos van mit. Pedig a mostani helyzet nem a jelenlegi, nagyon fiatal csapat sara, noha a kudarcélmény az övék. De a kapitány szerint a jövő is.
"A legnagyobb probléma az, hogy a kardvívás ma már nem technika centrikus, mint a klasszikus magyar iskola - kezdi elemzését Kovács
Tamás. - Dinamikus, gyors, a párbajtőrhöz közelít: ha megelőzöd az ellenfelet, már jelez a gép, nincs idő többre. 2009-ben lerövidítette a nemzetközi szövetség a tempóidőt, ezzel kerültünk bajba."

"A régi, hagyományos védés-visszavágás kardvívásra már egyszerűen nincs idő. De a mi versenyzőinkben még megvannak a rossz beidegződések, a kitartott támadásra építenének, visszahúzzák a kezüket, ilyesmi. Régen hozzátartozott, hogy megnézted, hova akarsz vágni, most meg az ellenfél belevág a mozdulatba és kész" - teszi hozzá a kapitány, aki ugyanezen a poszton élte meg az utolsó magyar csapataranyat: 24 éve volt, Szöulban. Azóta hátrafelé haladunk. Mármint képletesen, mert a gyakorlatban épp a hátrálással vannak bajok.
"Lábtempóban maradtunk el az élmezőnytől. Hátrafelé mozgásban sebezhetőek vagyunk, a mezőny már rég mindent iramból, lendületből csinál, mi meg nem" - elemez a kapitány. Nagyon is adódik az analógia a magyar focival: ott úgy negyven éve hagyott minket állva a "magyaros technikánkkal" a fizikumra, sebességre épülő világ. Nosztalgiázhatunk a régi dicsőségen, Kárpáti, Gerevich szimfóniákba komponált tempóin, Gedővári hősiességén, csak hát: "Azok a régi, szép vívóiskolák, amikor mindenféle virtuális dolgok történtek a páston a két fél között, amikor tempóból lejátszottak előre bizonyos kottákat, ma már nem életképesek. Ma két-három akcióból simán meg lehet élni, ha azokat készségszinten elsajátítja valaki. A lényeg, hogy gyors legyen és robbanékony."

A kapitányt támadták azért is, mert a sorsdöntő versenyre junior-korú válogatottal utazott el. Szilágyi Áron (az egyetlen egyéni kvótás), Lontay Balázs, Gáll Csaba, Iliász Nikolász nem rendelkezik még veretes felnőtt tapasztalattal, de a kapitány szerint nem volt más választás.

"Muszáj volt a fiatalokhoz nyúlni, mert egy szerencsétlen időzítésű őrségváltásra esett a kvalifikációs időszak. Decsi Tamás és Nemcsik Zsolt pont a kvalifikáció előtt került mélypontra, minden önbizalmuk elment. A fiatalok közt többen junior-világbajnokok voltak csapatban, gondoltam, bennük megvan a vagányság."

Kérdés, mit hoz a jövő. Nyolc év hatalmas idő, a vívás olimpiai rotációja miatt 2016-ban nem lesz csapatverseny férfi kardban - lesz-e addig fejlődés itthon, kitartanak-e a mai fiatalok, hova jut el a sportág ilyen gyenge háttérrel?

"Az említett rossz beidegződéseket ezeknél a srácoknál meg lehet változtatni, csak rengeteg meló kell hozzá. De ők bírni fogják, bírniuk kell. 20-22 évesek, nyolc év múlva még kitűnő vívókorban lesznek. Lemaradtunk az olimpiáról, de ezt el kell fogadnunk, nem szabad rámennie az egész vívósportnak. Amúgy is több sebből vérzik a sportág, de még így is azt mondom, ha a két női csapat se jutna ki, akkor is lehet négy éremesélyes vívónk Londonban - Szilágyi Áron mellett Imre Géza, Szász Emese és Mohamed Aida.

Utóbbi kettőhöz tegyük hozzá: ha kijut. Egyelőre két kvótásunk van. Persze a sportág jövője lehet, nem ezen a kockán forog: Kovács szerint "csak" szakmai, vezetői, pénzügyi krízisben van a vívás Magyarországon.

"A vívótársadalom nem egységes. Jó lenne, ha a szövetség vezetésében a szakma képviselői lennének többségben, jelenleg nem így van. Az igazi baj, hogy alig van edző itthon. Miközben hatvankét magyar szakember dolgozik külfödön, több, mint itthon."

"A Testnevelési Egyetem öt éves képzési rendje miatt egyre kevesebben kezdik el az edzőképzést, mire kezdjék el, miközben halálra vannak ítélve itthon az egyesületek?" - kérdi költőien Kovács, aki mégsem zárja vészjóslóan a beszélgetést. Remények megalapozásának ugyan kevés, amit végszóként mond, de alapvetésnek elmegy:

"Tovább kell folytatni a kőkemény munkát. Nincs más választás."

HVG.hu