Az ünnep esszenciája

Az ünnep esszenciája

Idővel kigyúlnak a karácsonyi fények

Ünnep. A Wikipédia a következő meghatározást rendeli a fogalom mellé: „olyan naptári időtartam, amely valamilyen szempontból fontosabb eseménynek, személynek állít emléket és rendszeresen megünneplik”. Ez első körben elég korrektül hangzik, azonban vajon tényleg ennyire egyszerűen lerendezhető lenne ez a jelenség?

A legnagyobb problémát a „naptári időtartam” kifejezés jelenti. Ünnep lesz-e valami attól, hogy piros betűkkel van a naptárba írva? És egyáltalán: kinek lesz az? Mit tesz egy olyan ember karácsonykor, aki nem a keresztény kultúrából érkezik? Ünnepelhet? És mit tehet az, akinek nincs naptárja? Mindenképpen egy efféle profán létező, mint a naptár legitimizálja az ünnepet?


Ünnep és idő

Az idő valóban elengedhetetlen tartozéka az ünnepnek, azonban nem a vulgáris értelemben. Kerényi Károly klasszikafilológus megközelítésében az ünnep, az idő teremtő pillanattá változtatása. Az ünnep azonosul a művészettel, ugyanis az ünnep ideje, egyben a művészet ideje is. (Az ókori Görögországban elsősorban az ünnepekkor foglalkoztak művészetekkel az emberek). Az ünnep mindig kitüntetett idő, amely szféráján belül mindent és mindenkit körülvesz. Kerényi „időfelettiségről” beszél az ünneppel kapcsolatban, mely nem időn kívül állást jelent, hanem az idő megtapasztalásának valamiféle különösen dinamikus pillanatát, amikor leginkább a létre és az elmúlásra figyelünk. Állandóan ebben élni, lét és elmúlás közt lavírozni gondolatban, borzasztó megterhelő lenne, sőt szinte lehetetlen is, így megtartjuk ünnep idejére. Az ünnep csendjében azonban megvan az a pillanat, amikor átadhatjuk magunkat ennek a két fogalomnak, magunkban értékelünk. Ha lemondunk az ünnep saját idejéről, azzal lemondunk magáról az ünnepről is.


Rituálé, játék, jelenlét
Az ünnep másik fontos motívuma a rituálé. Egy családról, egy emberről sokat elmond, hogyan ül meg egy ünnepet évről évre. Sokan azt mondják a 21. század embere már nem tudja, hogyan kell ünnepelni. Tekintettel arra, hogy a vallás kikopóban van az életünkből, sajnos úgy tűnik ez a kijelentés nem is áll olyan távol a valóságtól. Ünnepeink nagy része a vallásból eredeztethető, így ehhez köthető szokások és szabályrend tartoznak hozzájuk, amiket ha nem tartunk be, valahol elveszítjük magát az ünnepet is. Kicsúszik a kezeink közül és csak a cukormáz marad belőle, mi pedig értetlenül állunk, hogy lehet az, hogy annak idején valami különös, erős rend és összetartozás érzés hatotta át a karácsonyt, a húsvétot, ma pedig nyomtalanul szalad át rajtunk, hiába a sok ajándék, a karácsonyfa és a cukrásztól vásárolt bejgli. 2017-ben a karácsonyból sok helyen eltűnt a mítosz.


Az adott hagyományok állandó visszatérése biztonságérzettel tölthet el minket, összetarthat egy családot, hiszen minden évben újra felidézi bennünk a közös múltat. Ahogy karácsony táján a radiátoron száradó mandarinhéjak, a vásárok környékén a levegőben gomolygó kenyérlángos és forraltbor illatát magunkba szippantjuk, úgy törnek elő az emlékek is.


Hans-Georg Gadamer írja egy helyen: „Az ünneplés csak annak jelent valamit, aki részt vesz benne”. Egy ilyen esemény esetében a lényeg éppen a jelenlétben rejlik. Az ünnepeltek jelenlétében, a barátokéban, a családéban. Egy ünnep, amelyről nem tudunk, amelyről nem láthatunk legalább egy jól sikerült fényképet, egy ünnepély, amelyre nem voltunk meghívva, számunkra olyan, mintha meg sem történt volna. Adjuk meg az ünnepélynek azokat a rituálékat, amelyek járnak neki. Jelezzék, hogy itt ma valami kitüntetett jelentőségű dolog történik. Valami, aminek mi, akik itt vagyunk, egyszer és mindenkorra a tanúivá válunk, és aminek minél több tanúja van, annál igazabb. Mert az ünnep, az ünnepség az a jelenség, amely megköveteli a tanúkat. Szüksége van rájuk, mert másképp nem tündökölhet valódi fényében. „Az ünnep tapasztalatához hozzátartozik, hogy nem tűri az emberek elválasztását egymástól. Az ünnep közösség, s magát a közösséget ábrázolja”. Értsük meg: az ünnep az a momentum, amely kiragad minket a mindennapok monotonitásából, lezserségéből és felhívja a figyelmünket magára az életre.


Gadamer úgy fogalmaz: minden játék saját szabályával tűnik ki a játékon kívüli közegből. Ünnep és játék között erős a kapocs, a szabályok mindkettőnek sajátjai, azonban az ünnep esetében mi magunk állítjuk fel ezeket a szabályokat, melyekhez aztán egész életünkben ragaszkodhatunk. Ezek a tradíciók azok, melyek segítenek biztosan állni a földön. Ezekbe lehet kapaszkodni olyankor, amikor egyébként kicsúszna a talaj a lábunk alól. Egy olyan nép, amelynek vannak hagyományai, és amely ragaszkodik hozzájuk, minden helyzetben önmaga tud maradni. Hasonlóképp van ez az emberekkel is. Ameddig van hova visszanyúlni, addig az ünnep valóban ünnep marad.


Legyenek akármilyen szokásaink, ugyanaz a csodára várás munkál mindnyájunkban. Manapság sok család, ahol már nincsenek gyerekek, lerendezi a karácsonyt egy konferenciahívással, egy futtában összedobott ebéddel, pár borítékba rejtett papírpénzzel (ezt a gyerekes családoknál is előszeretettel alkalmazzák)… Időt spórolunk magunknak ezzel. Azt gondoljuk: a másik így is látja mennyit szánunk rá, így legalább azt veszi meg magának, amire igazán vágyik, hiszen „én úgysem ismerem annyira, nem tudom, mit akar”. A probléma pedig éppen ezzel van. A karácsonyi ajándék lényege nem az, hogy valamit adunk a másiknak. Az ünnep esszenciája abban áll, hogy a mindennapok örvénylő forgatagában időt szánunk arra, hogy megismerjük, mire vágyik a másik. Az az ember, akit szeretünk.

 
 
 

Versenynaptár

H K Sze Cs P Szo V
1
2
4
5
6
7
8
9
10
11
15
16
17
18
19
23
24
25
26
27
28
31

Közösségi oldalaink



Média ajánlat - impresszum

Facebook