Magyar idő szerint hétfő hajnalban, 78. alkalommal átadják a Golden Globe-díjakat. A díj gazdája, a Hollywoodban dolgozó külföldi szakújságírók szervezete (HFPA) a mai napig átláthatatlan döntési mechanizmusok szerint, némiképp megkérdőjelezhető szakmai hitelű tagsággal működik. A Golden Globe-ról hosszú évek óta széles körben elterjedt vélemény, hogy az Oscar-gáláig tartó amerikai díjszezonban szakmai értelemben a legsúlytalanabb rendezvény, amely elsősorban a meghívott hírességek körbefotózásáról szóló bulváreseményként tartható számon. Idén ráadásul komoly korrupciós vádak is érték a HFPA-t.

Ám van egy körülmény, ami miatt az idei évben a Golden Globe mégis élénk szakmai érdeklődést váltott ki: a legjobb rendezők kategóriájában öt jelölt közül hárman nők és ketten férfiak. Hasonlóra korábban nem volt példa a díj 78 éves történetében.

Sőt, az idei három jelölt majdnem annyi, mint ahány nőt eddig összesen jelöltek a rendezői kategóriában.

A megelőző több mint hét évtizedben mindössze öt nő kapott rendezői jelölést, igaz, Barbra Streisand és Kathryn Bigelow kétszer is, vagyis összesen hétszer volt női jelölt ebben a kategóriában. Közülük egyedül az elsőként, még 1984-ben nominált Streisand nyerte meg a díjat a Yentl című filmért. Az ezredforduló előtt rajta kívül jelölték még Jane Campiont A zongoraleckéért, Streisand pedig a Hullámok hercegével gyűjthette be a második jelölését. A hét női jelölésből négyet tehát 2000 után jegyezhettünk fel. Ezek az adatok jól mutatják, hogy az idei rekordszámú női jelölt mennyire kivételes a díj történetében, de az is látható, hogy a női filmesek térnyerése nem az elmúlt két-három évben kezdődött – még ha a térnyerés kifejezés viszonylagos is annak fényében, hogy húsz év alatt négy női jelölést könyvelhettünk el.

Hollywood a #metoo-kampány áttörése és a feminista közbeszéd ismételt felélénkülése óta egyre nagyobb számban készít női fókuszú filmeket, és a női nézőpontú történetek népszerűsége fokozatosan a női alkotók helyzetbe hozását is segítette. A kérdés az, hogy milyen hatással volt erre a folyamatra a koronavírus-járvány kirobbanása. Számos újságíró és elemző ugyanis 2020-ra várta a női rendezők áttörését az amerikai filmiparban, a járványra pedig úgy tekintettek, mint ami megakadályozta ezt a folyamatot, és a régi, férfiközpontú filmipar struktúráját erősítette. Mások szerint – és ebben a cikkben is inkább emellett érvelünk – a koronavírus késleltette ugyan a női filmesek előretörését, de megakadályozni nem tudta, és 2021-ben ez a tendencia minden korábbinál látványosabb lehet.

Mindemellett persze érdemes észben tartani, hogy az „áttörés” is relatív fogalom. A női alkotók érvényesülését gátló „celluloidplafon” – ez Martha Lauzen a nők filmipari helyzetét elemző tanulmánysorozatának címe – nem egyetlen évben fog betörni, hanem sok apró repedés következtében omlik le egyszer. Ha leomlik egyáltalán.

Azt, hogy a filmiparban „eljött a nők ideje”, az utóbbi években sokan megfogalmazták, ezekkel a szavakkal éppen Jane Campion, akinek a jelképes pozícióját ebben a kérdésben a Golden Globe-jelölésénél sokkal jobban mutatja az a tény, hogy ő volt az első nő, aki rendezői díjat kapott Cannes-ban, A zongoraleckéért. Ám hogy pontosan mit is jelent a női áttörés, magyarázatra szorul. Ehhez a tendenciához tartozik a női fókuszú és női hősöket mozgató történetek elszaporodása a hollywoodi fősodorban. Ebből a szempontból különösen érdekesek azok a filmek, amelyek hagyományosan férfiközpontú műfajokban készültek. Az kevésbé hírértékű, ha egy nő romantikus vígjátékot rendez – a nyolcvanas-kilencvenes évekből Nancy Meyers és Nora Ephron nevéhez kötődik a zsáner több közönségkedvenc darabja –, annál ritkább, hogy akciófilmet, thrillert, horrort vagy szuperhősfilmet rendezzen nő.

Miközben a női rendezők arányának növekedése ezekben a zsánerekben nem egyértelmű, annyi biztos, hogy az utóbbi években ezekben és szinte minden más műfajban egyre több olyan film készült, ami női főhősöket mozgatott. A trend leginkább a női remake-ek esetében látványos: ezek korábbi sikerfilmek újrafeldolgozásai azzal a csavarral, hogy a férfi főhősök helyébe nők lépnek. Ilyen nemváltó remake volt a 2016-os Szellemirtók, a Mi kell a nőnek? párjaként elkészült Mi kell a férfinak?, vagy éppen A Riviéra vadorzóit nőiesítő Csaló csajok. És persze e filmek közé tartozik az Ocean’s 8 – Az évszázad átverése, amelynek magyar alcímét a tendenciába sorolható filmek minőségére utaló utalásként is értelmezhetjük.

Az új Szellemirtók szexi férfi titkárt akarnak maguknak, Debbie Ocean bandája pedig nem kaszinókban, hanem divatbemutatón rabol. Körülbelül ez jutott eszébe a – többnyire férfi – producereknek arról, hogy ideje női történeteket készíteni. A filmkritikusok nem véletlenül keresztelték el ezeket a remake-eket femsploitationnek, vagyis olyan gátlástalan exploitation-filmeknek címkézték őket, amelyek a női közönség érdeklődését és a női témák iránti megnövekedett nézői igényt zsákmányolják ki.

Eközben a női áttörés másik megközelítése alapján nincsenek ennyire gyors fejlemények, a női filmesek filmipari pozícióinak változása ugyanis sokkal lassabban zajlott. A már említett Martha Lauzen, a San Diegó-i Állami Egyetemen működő, a televíziós és filmiparban dolgozó nők helyzetét vizsgáló kutatóközpont alapítója 1998 óta készít összehasonlító elemzéseket arról, hogy az amerikai filmgyártásban hány nő kap lehetőséget bizonyos kulcspozíciókban – ilyen a rendezői, írói, operatőri, vágói és produceri munka. Ha ezeket a fontos pozíciókat együtt kezeljük, azt látni, hogy a női alkotók aránya csak nagyon lassan növekszik: 1998-ban a legnagyobb amerikai bevételeket hozó 250 film 17 százalékában dolgoztak nők ezekben a munkakörökben, 2019-ben pedig a 21 százalékában.

A növekedési tendencia látványosabb, ha csak bizonyos pozíciókat vizsgálunk. A női forgatókönyvírók aránya ugyanis a 2017-es #metoo-robbanás óta 11-ről 19 százalékra nőtt, a női rendezőké pedig majdnem megduplázódott – igaz, ez így is csak annyit jelent, hogy 7-ről 13 százalékra nőtt az arányuk 2016 és 2019 között. Az idevágó, frissebb adatok szerint 2020-ban az Egyesült Államokban a legtöbb pénzt termelő száz film rendezői közül 16 százalékot tettek ki a nők, míg ez az arány 2019-ben 12 százalék volt, egy évvel korábban pedig csak 4 százalék.

Ugyanakkor továbbra is rendkívül alacsony, és tulajdonképpen nem is mutat egyértelmű növekedést a női operatőrök aránya: Lauzen kimutatásai szerint 1998-ban az amerikai filmek 4 százalékát, 2019-ben az 5 százalékát fényképezték nők, de a 2015-ös „csúcsév” is mindössze 6 százalékos arányt hozott. Ebben a munkakörben tehát továbbra is világos a férfidominancia, ami feltehetően annak tudható be, hogy az operatőröké technikai szakmaként már az oktatásban a férfiakat részesíti előnyben. (Noha a filmipari háttér, a munkaszervezés és a kulturális hagyományok szempontjából is más a terep, érdemes megemlíteni, hogy a terület férfidominanciája Magyarországon még inkább nyilvánvaló: a 2020 végén létrehozott új operatőri szakmai szervezet 42 alapító tagja között egyetlen nő van.)

Ezek a statisztikák bevételi szempontok szerint szűkítenek a vizsgált filmek listáján. Joggal feltételezhetjük, hogy minél kevesebb pénzből készül egy film – aminek így komoly bevételre is kisebb esélye van –, annál több nő dolgozhat rajta fontos pozíciókban. Mindazonáltal mind az erős műfajokban készült közönségfilmeknek, mind a kisebb stúdió- vagy független filmeknek megvoltak az utóbbi években a női rendező-vezéralakjai: a nagy költségvetésű produkciók élén mindenekelőtt Kathryn Bigelow (aki A bombák földjén című filmért első nőként nyert rendezői Oscart), az indie mezőnyben pedig az utóbbi években Sofia Coppola és Greta Gerwig aratta a legnagyobb sikereket.

A tavalyi évtől sokan azt várták, hogy ha a gyártásban részt vevő női alkotók arányait tekintve nem várható is hirtelen kiugrás, abban a tekintetben változik a helyzet, hogy a női rendezők mennyire fajsúlyos, mekkora költségvetésből készülő filmeken dolgozhatnak. Ez volt az az áttörési kísérlet, amelyet egyes elemzők helyzetértékelése szerint a koronavírus romba döntött.

2020 elején, még a járvány globális kitörése előtt mutatták be a moziban a Ragadozó madarak című szuperhősfilmet, Cathy Yen rendezését, amely arról szól, hogyan szabadul fel egy erős női figura, Harley Quinn a férfiak, és kifejezetten volt barátja, Joker uralma alól. Ha nincs a járvány, a tavalyi év során mozikba került volna a Fekete Özvegy Cate Shortland rendezésében és Az Örökkévalók Chloé Zhaótól – mindkettő Marvel-produkció, amitől óriási közönségsikert vártak a készítők. A mai napig egyiket sem láthattuk, eljutott viszont a mozibemutatóig Niki Caro Mulanja és Patty Jenkins Wonder Woman 1984-e. Mindkettő csalódást keltő eredményeket hozott, bár ez aligha meglepő egy olyan évben, amikor minden film érthető módon leszerepelt a mozipénztáraknál (kivéve 2020 váratlan nyertesét, a januárban bemutatott és az éves bevételi lista élén végzett Bad Boys – Mindörökké rosszfiúkat).

A Mulan a nyáron került moziba, de azzal egy időben a Disney saját streamingfelületén is elérhetővé vált. Ugyanilyen stratégiával mutatták be a Wonder Woman 1984-et, amely ráadásul a tavalyi év leghevesebb vitákat gerjesztő filmipari döntésének is a középpontjába került, amikor a filmet gyártó Warner stúdió anyacége úgy döntött, a mozipremierrel párhuzamosan az HBO Max streamingoldalon is elérhetővé teszi a filmet. Nemcsak a Wonder Womannel, hanem a Warner 2020-ról elhalasztott és eleve 2021-ben bemutatandó, sikervárományos filmjeinek java részével ugyanígy tervez a WarnerMedia, illetve a mögötte álló AT&T telekommunikációs óriásvállalat. A Warner döntése ellen Hollywood legtekintélyesebb rendezői tiltakoztak, a Tenet mozibemutatójához ragaszkodó Christopher Nolantől a Dűne HBO-s bemutatóját nyugtázni kénytelen Denis Villeneuve-ig.

A nők hangja azonban elveszni látszott a döntést övező vitákban, pedig a párhuzamos mozi- és streamingpremier tesztalanya a Wonder Woman 1984 volt, Patty Jenkins munkája. 2017-ben ő volt az első nő, aki az előző Wonder Woman révén nagy költségvetésű szuperhősfilmet rendezett.

Végül a Wonder Woman 1984 mindössze tizedakkora bevételt hozott az Egyesült Államokban, mint az előzménye. Ez persze várható volt, tekintve, hogy a koronavírus miatt az amerikai mozik java része zárva volt, és a nyitva tartó vetítőhelyeket is sokkal kevesebb néző látogatta, mint a megelőző évek hasonló időszakában. A világ számos országában pedig be sem mutatták moziban a filmet – friss hír, hogy Magyarországon is az HBO Gón lesz a premierje áprilisban, ami feltehetően okafogyottá teszi a mozipremiert.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, a női rendezőknek jutó lehetőségek szempontjából milyen fontosak a nagy szuperhősfilmek. Ma az ilyen produkciók egyértelműen a legnagyobb nemzetközi bevételeket elérő filmek: az utóbbi tíz évben az adott év legnézettebb filmjei között rendre négy-öt szuperhősfilm volt, négy alkalommal azok voltak az élen. Biztosak lehettünk benne, hogy egy világjárvány nélküli évben az új Wonder Woman, a Fekete Özvegy vagy Az Örökkévalók zajos sikert arattak volna, legfeljebb az lehetett kérdéses, hogy a többi szuperhősfilmhez képest milyen bevételeket érnek el ezek a produkciók. A rendezőik pedig nyilván újabb lehetőséget kaptak volna hasonló kaliberű produkciókban, és mellettük más nők is kipróbálhatták volna magukat ezen a szinten. Mindez más filmes munkakörökben is erősítette volna a női részvételt, a statisztikák ugyanis azt mutatják, hogy azokban a stábokban, ahol nő a rendező, más pozíciókban is nagyobb arányban találni nőket.

A felsorolt filmek egyelőre nem futhatták ki magukat, és erre csak azoknak nyílik esélye, amelyeknek a bemutatóját elhalasztották. Azonban jelenleg is kérdés, hogy 2021-ben eléggé kedvezően alakul-e világszerte a járványhelyzet ahhoz, hogy elég néző visszatérjen a mozikba. Most úgy néz ki, hogy erre az idén még nincs esély, tehát ha rendben kinyitnak is a mozik az év második felében, a bevételi adatok akkor sem fogják elérni a 2019-es év nagyságrendjét. Ám tény, hogy amikor a mozik megnyitnak, ezek a női rendezőkhöz kötődő filmek várják majd a nézőket. Mellettük pedig ott lesznek azok a kisebb költségvetésű vagy független filmek, amelyeknek az idei díjszezon éppen most biztosít nagyobb láthatóságot.

Hány nőt jelölnek Oscarra?
Az utóbbi években egyre kellemetlenebbé vált, ha a nagy díjkiosztók fontos kategóriáiban mellőzték a női jelölteket. 2018-ban Natalie Portman gesztusától volt hangos a sajtó, aki a Golden Globe-gálán a rendezői díj jelöltjeit úgy konferálta fel, „itt vannak a száz százalékban férfi jelöltek”.

A Golden Globe mögött álló filmes újságírók talán emiatt is érezték úgy, hogy van mit törleszteniük. Idén a rendezői kategóriában jelölték Chloé Zhaót A nomádok földjéért, Regina Kinget a One Night in Miamiért és az elsőfilmes Emerald Fennellt az Ígéretes fiatal nőért. Mellettük David Fincher és a Mank, illetve Aaron Sorkin és A chicagói 7-ek tárgyalása kapott jelölést. Érdemes megnézni, a rendezők milyen filmekkel jutottak el a jelölésig. A nomádok földje és az Ígéretes fiatal nő hangsúlyosan női történet, egyedüli női főhőssel dolgoznak. Az utóbbi ráadásul nyíltan feminista tanmese a nemi erőszak traumatizáló hatásáról és a nők kizsákmányolására épülő kultúra észrevétlen és öntudatlan működéséről – látszik rajta, hogy alkotói fontos filmnek szánták, és a mai nyilvánosságban az is lett.

A rendezői kategória másik jelölt filmje kosztümös, múltban játszódó történet, és szinte csak férfiak a főszereplői. David Fincher Hollywood klasszikus korszakába kalauzol az Aranypolgár készítésének hátterét megvilágító Mankkel, Aaron Sorkin pedig az amerikai polgárjogi mozgalmak történetének egyik fejezetét eleveníti fel a hatvanas évek végén játszódó A chicagói 7-ek tárgyalásában. A mezőny tehát nagyjából úgy fest, hogy a napjainkban játszódó, nőközpontú személyes történetek rendezői nők, a múltban játszódó és megtörtént eseményeket bemutató, férfi hősöket mozgató filmek rendezői férfiak. Ez a markáns különbség akkor is figyelemre méltó, ha az ötödik jelölt film a második csoportba tartozik, mégis nő rendezte: Regina King a fekete polgárjogi mozgalom négy fontos figuráját tereli össze a One Night in Miamiben.

Hogy miért King jelenti a kivételt ebben a mezőnyben, azt talán az életkora is magyarázhatja: Sorkinhoz és Fincherhez hasonlóan ő is ötven felett jár, míg Fennell és Zhao negyven sincs. Ám a jelöltek listáját böngészve nemcsak az életkoruk érdekes vagy az, hogy milyen film kötődik a nevükhöz, hanem az etnikai hátterük is. King mindössze a második afroamerikai nő a rendezői Golden Globe jelöltjei között (előtte Ava DuVernay-t jelölték a Selmáért, 2015-ben), Chloé Zhao pedig az első ázsiai-amerikai nő, akit erre a díjra jelöltek. Az idei mezőny tehát több szempontból is rendhagyó. Szinte biztosra vehető, hogy a díjat sem a két férfi rendező valamelyike fogja megkapni, hanem az egyik női jelölt. A legtöbben Zhaóra tippelnek, akinek filmje, A nomádok földje a legjobb filmdráma kategóriájában is fő esélyesnek számít. De az is könnyen elképzelhető, hogy éppen emiatt a rendezőknél inkább Emerald Fennell nyerhet.

Bárki kapja is meg a díjat, a Golden Globe idén a jelölésekkel már kijelölte az idei filmes díjszezon egyik legfontosabb beszédtémáját. A kérdés most az, hogyan veszi ki a részét a női rendezők diadalmenetéből az Oscar-jelölésekről és díjakról döntő Amerikai Filmakadémia. Tavaly meglehetősen kínosnak számított, hogy a rendezők között nem jelölték Oscarra sem Greta Gerwiget a Kisasszonyokért, ahogy Lulu Wangot (A búcsú), Marielle Hellert (Egy kivételes barát) vagy éppen Céline Sciammát (Portré a lángoló fiatal lányról) sem. Helyettük ötven feletti férfiak gyűjtötték be a jelöléseket, jóllehet közülük a koreai Bong Joon-ho vitte el a díjat, ami a maga nemében ugyancsak filmtörténeti jelentőségű győzelem volt. Idén a nullánál majdnem biztosan több nőt fognak rendezői Oscarra jelölni.

Erre azzal együtt is számíthatunk, hogy Oscarra egyébként a Golden Globe-nál is kisebb arányban jelölnek női rendezőket, 92 év alatt csak ötöt (közülük hármat az ezredforduló óta). Ha viszont a rendezői Golden Globe-ot egy nő nyeri, úgy nagyobb esély van rá, hogy az Oscaron hasonlóan alakuljon a díj sorsa. Ha a női rendezők áttörését remélő nézőknek és elemzőknek igazuk lesz, még csak ezután jön az óvatos nyári nyitás, amikor moziba kerülhetnek a női rendezők korábban 2020 helyett idén bemutatandó filmjei.

Ez így együtt elég lehet hozzá, hogy 2021-et olyan évként tartsuk majd számon, amikor a filmipari celluloidplafonon végigfutó repedéseket gyártók és nézők egyaránt világosan meglátták.

Forrás és kép: 24.hu