27. nap: Közeledem a “Világ vége” felé



Egész este bóklásztam a várost, Santiago misztikus sikátorain keresztül próbáltam felfedezni ezt a csodás spirituális helyet. Mintha a Trónok Harca díszletei közé keveredtem, volna, főleg a lemenő nap és az éjszakai fények játéka tette még valószínűtlenebbé, mesebelivé.

Nem néztem a térképet, útvonal tervet sem készítettem, hagytam vigyenek a lábaim, vezessen a város lendülete. Talán, többet is sétáltam, mint tegnap, az utolsó szakaszon. Többször visszatértem a katedrális előtti térre, csodálni az épületet, elveszni részletes, aprólékos díszítésében és újra átélni a beérkezés varázsát, azokkal akik most jöttek. Sokadmagammal, csak feküdtem a téren, hagytam gondolataimat, érzelmeimet szabadon szárnyalni. Néha egy ismerős, máskor egy ismeretlen köszönt rám, boldogságtól megrészegedve, csak annyit oda kiáltva: We did it! Megcsináltuk!



Reggel, kicsit nehezen ébredtem, mint eddig, kèsôn tértem pihenni, és a feldobódottságtól nem is sikerült egyhamar elaludni. Előző nap, semmi kedvem nem volt beállni a kígyózó sorba az oklevélért, és ezzel elvenni a délutáni sétámból azt a sok felejthetetlen percet.

Reggel 8-ra, nyitásra soroltam be, a már ott várakozók mögé, nem a papírért jártam végig a zarándoklatot, de milyen jó lesz később ránézni és újra felidézni az emlékeket.



Fél 10 körül indultam neki a Finesterre-ig vezető 90 km hosszú ösvénynek, 3 napra osztottam be, 30 km-es szakaszokra. A kabátomat elő sem kellett vennem, a pulóverem is csak percekig maradt rajtam, kellemes meleg, erős napsütéses délelőtt várta az útra kelőket. Santiago-t nyugati irányba hagytam el, egy magasabb dombra kellett rögtön felkapaszkodni, ahonnan ismét remek kilátás nyílt a városra és a katedrális tornyaira. Tegnap még a másik oldalról, izgatottan figyeltem, ma a búcsú érzésével egy másik perspektívából láthattam. Nehéz elhagyni Santiago-t, katartikus érzéseket, életre szóló, kitörölhetetlen emlékeket “tetovált” az agyam, lelkem legmélyebb bugyraiba.

Kavarogtak bennem a tegnapi és az elmúlt 27 nap történései, sokkal könnyedebben és energikusabban, szinte súlytalanul, sétáltam az erdei dombokon keresztül. Egyik emelkedőt másztam meg a másik után, mintha nem is 800km lenne mögöttem. Energiával, élettel tele töltve, csodáltam a körülvevő környezetet.

Ismét hatalmas, sűrű erdőkön keresztül vezetett az út, kevesen, alig pár zarándok koptatta a bakancsát. A legtöbben, akiknek még maradt idejük, inkább buszra szállnak és Finesterre-ben pihenik ki a zarándoklat fáradalmait. Én is így terveztem, maradt időm és erőm, ezért inkább a gyalogos verziót választottam. Át szeretném élni az ősi zarándoklat utolsó szakaszát, az ösvényt az akkori világvége felé, amiről még a Navrette-i házibácsim áradozott.

Ezekkel a gondolatokkal haladva, észre vettem, a táj, a növényzet is sokat változott az előző napokhoz, hetekhez képest. Egyre több mediterrán növény, pálmák, narancs és citromfák díszítették a kerteket, a házak is jobban hasonlítottak tengerparti nyaralókhoz, mint hegyi vastagfalú menedékekhez a hideg elől. Hol van már a hóesés, a reggeli fagyok, pár napja még vacogtam, most izzadok a 32-34 fokban, és hálás vagyok az árnyékot adó fáknak. Erre vártam, legyen melegem, süssön a nap, és Santiago óta ez a vágyam is teljesült.



Ponte Maceira településéhez érkezve ismét festői, a természet és az ember közös munkája által képzôdött vízesés, zuhatag és egy középkori híd varázsolt el. A folyó közepén hatalmas, sziklák feküdtek, kis akrobatikus mutatványok által, fel is lehetett ugrani rájuk és ott pihenni, napozni és jógázni. 17 km után jól esett a siesta, nyújtás és a megállás. Annyira elfoglaltak a gondolataim, az előttem járt ősi zarándokokról, a saját utamról, észre sem vettem, nem is ettem reggeli óta. Csak meneteltem és robogtam új célom, a régi világ vége felé.

Miután kellemesen elnyújtóztam a hatalmas sziklákon, hallgatva a mellettem zuhogó folyó csobogását, ebéd után néztem. Nem messze a kőhídtól, egy hangulatos kerthelységben hűsöltem, töltöttem tele magam kalóriával. Még 13 km marad a mai tervemből, főleg felfelé, egy hegy tetején fekvô falucskába: Á Pena-ba. A hőség és az hegymenet miatt csak a vízutánpótlásra kellett figyelni, semmi másra. Táskámba is elcsomagoltam 2-3 liter vizet, amitől a súlya érezhetően megnőtt, de nem zavart a továbbhaladásban. Egy csodás, patakhoz képest, elég vastag vízfolyam mellett haladt az ösvény, gondolataimról a körülvevő természeti képződményekre terelődött ismét a figyelmem. A vízben nagyobb halak árnyékát is ki lehetett venni, a “zenéről” a madarak mellett a kabócák tömege gondoskodott. Újra az út azon része jutott eszembe, ahol a városoktól messze a természet mélyén vezetett az út.

Az utolsó 90 km, Santiago után a tengerig, hab a tortán, ajándék az eddig megtett km-ért. Legalább is ezt érzem, mintha ez lenne az ajándékom az El Camino-tól, az elszenvedett hideg, a fagy és az eső után.

Egy ismerősömet, aki az utolsó 100km-et tervezi megtenni, tegnap le akartam beszélni, róla, túl zajos, túl kereskedelemre összpontosuló, mondtam neki, nem az igazi Camino.

Ma felhívtam, ajánlottam neki egészítse ki ezzel a 90 km-el, mert így már át tudja élni, milyen az igazi út, egyedül maradni a gondolataival és élvezni az aktív meditációt.

Fél ötre el is értem a 30 km-re lévő hegyi falucskát, bárányokkal, tehenekkel és szárnyasokkal a kertben. Igazi kis családi gazdaság, étteremmel és lakóhelységekkel felszerelve. Tökéletes állomás lesz ma estére.


banner ugynoksegi v2 260px

Keresés