A gyermekkor világában kiemelt helyet foglal el a rajzolás: a kicsik számára ez az önkifejezés egyik legáltalánosabb, legtöbbet használt és legtöbb élményfeldolgozási lehetőséget magában rejtő formája. A rajzfejlődési korszakok és a megjelenített tartalmak azonban a gyermekek növekedésével állandóan változnak. Ráadásul szülőként, gyermekekkel foglalkozó szakemberként vagy akár laikusként nekünk felnőtteknek folyamatos igényünk, hogy megértsük, mit és miért úgy rajzolnak, ahogyan azt látjuk. A gyermekrajzok értelmezése azonban komplex és bonyolult feladat.
A kezdeti firkáktól az óvodások rajzolásáig
A kicsi gyerekek már egészen korán, akár a második életév elején is felfedezhetik a rajzolás örömét. A szó klasszikus értelmében azonban ebben a korban még nem beszélhetünk rajzolásról, hisz a kezdeti amorf, szándéktalan és differenciálatlan firkák esetében még csupán a mozdulat öröme dominál. A végeredmény viszont a gyermek számára szinte maga a csoda: a ceruza nyomot hagy a papíron.
A Lowenfeld által firkakorszaknak nevezett időszak végére, vagyis a harmadik életévben a firkák egyre szándékoltabbakká, szerkesztettebbekké, kontrolláltabbakká válnak, és az éntudat fejlődésével párhuzamosan a rajzokban megjelenik a kör motívuma is. Ebben az életszakaszban a kicsik már értelmezni is kezdik saját rajzaikat: sokszor címet adnak nekik, és beléjük látnak az életükből ismerős formákat, tárgyakat, élőlényeket, tehát a rajz projekciós felületként kezd működni számukra.
Az óvodások rajzait nézegetve egy félig képzeletbeli, félig valós elemeken alapuló, elvarázsolt világ bontakozik ki a felnőtt szemlélő előtt, mely immár nem a firkáláson, hanem a konkrét ábrázoláson alapszik. A kicsik azonban még nem a valósághűségre törekszenek: azt rajzolják le, amit a látott dolog felidéz bennük, ahogy ők személyesen megélik az eseményeket, a világot. Rajzaikban ennek függvényében az a motívum lesz nagyobb, ami számukra jelentőségteljesebb, valamint az lesz színesebb, díszítettebb vagy más szempontból hangsúlyosabb, ami szubjektív világuk fontos történését sűríti magába. Ezek az emocionális képi csomópontok adják az óvodásrajzok sajátos esztétikumát, egyszersmind jelenítik meg az események érzelmi-indulati feszültségét. A gyermekek ebben a korban belső tartalmaikat még spontán vetnek papírra, sőt, kifejezetten szívesen élnek azzal a lehetőséggel, hogy az üres rajzlap és a sok vonzó rajzeszköz segítségével érzéseiket, feldolgozatlan konfliktusaikat rajzban elaborálják, vagyis éljék meg.
Ebben az úgynevezett presematikus szakaszban egyre kidolgozottabb, részletesebb és megmunkáltabb alakokat, állatokat, tárgyakat és természeti jelenségeket felvonultató, sokszor a belső működést (pl. emberi test, gépek, járművek...) röntgenszerűen láthatóvá tévő műveken felfedezhetjük az elvonatkoztatás első jeleit és a különböző nézőpontok (általában az elől-, oldal- és felülnézet) váltakozását.
A vizualitás és a személyiség fejlődésével az óvodás rajzi fejlődése a kezdeti, darabos vonalvezetésű fej-láb embertől pár év alatt egy egyéni stílusjegyekkel rendelkező, spontán papírra vetett, harsányan színezett, sokszor aprólékosan díszített és komplex helyzeteket megjelenítő ábrázolásig jut el.
Az iskolások és a serdülők képi világa
Iskoláskorba lépve a gyermekek gondolkodása nagyot változik. A realitás, a logikai összefüggések, az analízis és szintézis újonnan tanult képességei egyre inkább a mentális folyamatok irányítói lesznek, így az intellektus felváltja a korábban domináns mágikus, fantasztikus, érzelmi beállítottságú látásmódot, és a világ megismerésének fő eszköze lesz. A kisiskolások egyre nagyobb motoros biztonsággal rendezik kompozíciókba immár a saját maguk által kialakított jeleket és egyéni sémáikat.
Ebben az intellektuális realizmusnak is nevezett rajzfejlődési szakaszban a rajzolás tevékenységében a mozgás helyett már egyértelműen a vizualitás dominál, a relatív nagyság lassan a helyére kerül, a színezés is a valóságoshoz kezd közelíteni, a formák letisztulnak, és a rajzok szépsége immár nem a belső tartalmak indulati feszültségének spontán megjelenéséből, hanem a tudatosan megkomponált díszítésből fakad. Az ábrázolással ebben a korban a gyermekek már egyértelműen közölni szeretnének valamit: életük eseményeit minél pontosabban és hűebben igyekeznek ábrázolni. A rajzokon megjelenik a cselekvés is, illetve feltűnnek az egymás utáni jeleneteket ábrázoló képregények vagy az úgynevezett szalagképek is.
Felső tagozatra a gyermekek az egocentrizmust meghaladva képesek a világot más nézőpontjából is látni, gondolkodásukban pedig az érzelmi-indulati megélés helyett egyértelműen a racionális megértés dominál. Rajzfejlődésük ennek megfelelően elér az úgynevezett vizuális vagy szemléleti realizmus korszakába, mikor is a rajzlapon a körülöttük lévő valóság minél élethűbb megjelenítésére törekszenek. A térbeli arányok, a perspektíva, a cselekvések és mozdulatok pontos visszaadásának érdekében előszeretettel használják a halványan előrajzolt kontúrokat és a radírt, azonban sokszor még így is elégedetlenek teljesítményükkel és szégyellik rajzaikat, hisz a papíron nem az az objektív valóság köszön vissza, amit látni szeretnének. Így a legtöbb gyereknél még az általános iskola vége előtt bekövetkezik az úgynevezett “rajzi törés”, vagyis a serdülők a rajzolgatás helyett inkább a konkrét, több sikerélményt tartogató megtapasztalások felé fordulnak: fotóznak, zenélnek, írnak, ruhákat és tárgyakat terveznek, lakberendeznek, vagy akár az elektronikus médiában élik ki alkotókedvüket.
Azon kevesek, aki megőrzik a rajzolást mint önkifejezési formát, inkább a vizuálisan tehetségesebb, emocionálisan érzékenyebb fiatalok közé tartoznak. Ők serdülőként általában egyéniségükre jellemző sajátos stílusban hangulati képeket készítenek, és a világból számos olyan részletet vesznek észre, ami mellett kortársaik elmennek. Alkotó művészként megérzik, hogy valójában nemcsak a valóságot élethűen másoló rajzok a “jól sikerültek”, hanem minden egyes papírra vetett alkotás önmagában is értéket hordoz.
Mindennapi pszichológia
